ELVÁLT SZÜLŐK ÉS MOZAIKCSALÁDOK KLUBJA

Egy mozaik-anya levele

Sok a tanácstalan mozaik-anya. Kije is vagyok társam gyerekének? Gondozom, néha ápolom, játszom, foglalkozom vele. És ennyi? Nem szólhatok bele semmibe? Egy levelet szeretnék megosztani veletek, gondolatébresztőnek.

Már lassan 16 éve tapasztalom, hogy nem egyszerű mozaik-anyának lenni. Gyakran éreztem azt, hogy jól csinálom a dolgokat, de valamiért, mégis probléma lesz belőle. Az általam erénynek vélt cselekedeteim ellenére is sok konfliktusba keveredtem. Amikor a jelenlegi párommal összeköltöztünk a gyerekeim, 3 és 6,5 évesek voltak. A párom kislánya 5,5 éves középső csoportos óvodás volt. Teljesen elfogadtam, hogy a kislány minden második héten velünk él. A párom egyik nap délelőtt, másik nap délután dolgozik. Természetesnek vettem, hogy a kislányt a párom munkarendjéhez igazodva viszem az oviba, és megyek is érte. Délutánonként vittem a gyerekeket a játszótérre, vacsoráztunk, fürdés, fekvés. Gyakran, mire az apja hazaért a gyerekek már aludtak. Olyan helyzet is volt, mikor én mentem vissza a kislányért az oviba, mert beteg lett, és vittem az orvoshoz, mikor egyébként az anyjánál lett volna, de ő nem jött haza a munkából, rám bízta a gyereket. Akkor nem gondolkoztam, tettem a dolgom, /De, tényleg az én dolgomat végeztem?/. Úgy éltünk, mint egy igazi, klasszikus család. Megvoltak a látszólagos klasszikus nemi szerepek: anya-apa. Pár évig nem is volt itthon semmi baj. Úgy 5 év múlva jó munkát kaptam, de ez sok utazással járt, sokat kellett vidékre mennem. Heti három alkalommal délben indultam és éjfél körül értem haza. A gyerekek már 12, 11, 8 évesek lettek. Délutánonként egyáltalán nem voltam itthon. Délelőtt elláttam a háztartást: főztem, mostam, vasaltam, takarítottam, stb. Délkörül indultam, éjjel haza. A gyerekeket reggel, késő este és hétvégén láttam. Fizikailag és lelkileg is nagyon fárasztó időszak volt, de anyagilag virágzó. Egy idő után, gondoltam a gyerekek már nem kicsik egy cseppet besegíthetnének. Néha kiírtam, hogy porszívózzatok fel, vagy vigyétek le a szemetet, vagy rakjatok rendet a konyhaasztalon, tegyetek rendet a szobátokban és tettem a papír mellé egy-egy csokit. Gyakran a csoki eltűnt, a segítés pedig elmaradt. Nagyon csalódott voltam. A többedik hasonló alkalomnál már dühös is lettem. A gyerekek felügyeletének hiány rányomta bélyegét a nevelési szándékaimra. Én segítséget szerettem volna, a gyerekeket bevonni egy kicsit a házimunkába. Ez távanyaként már tudom, nem lehetséges. Veszekedések sorát éltük át. A párom szerint túl szigorú és merev voltam. Én viszont csalódottságot éreztem, Nem értettem, hogy ha van három, már kamasz gyerekünk, miért kellene mindent nekem csinálni itthon. Kitaláltam egy táblázatot, melyben napra lebontva mindenkinek felírtam, hogy mit kell csinálni és szerettem volna ezt betartatni. Nem sikerült. Reggel, mikor körülnéztem, a szemetet nem vitték le, az előző napi edényhegyek úgy vannak a csepegtetőben, ahogy még előző nap délben én otthagytam. Azt hittem lesz egy kis nyugodt délelőttöm a délutáni munka előtt, hát nem. Pakoltam és mérgelődtem, hogy miért nem érdemlek meg egy kis figyelmet. Évekig senkinek nem kellett itthon semmit csinálnia. Most, hogy a gyerekek már nagyok, miért kell még mindig egyoldalúan kiszolgálnom őket? Szívesen megteszek értük bármit, de néha ők is besegíthetnének. A két gyerekemmel megbeszéltem, hogy szerintem minden gyerek segíthet a szüleinek. Nem kérek sokat, de azt szeretném, ha megcsinálnák. Volt, hogy a megbeszélés ellenére elmaradtak dolgok. Mérges voltam, kiabáltam. Ők a fejemhez vágták, hogy persze a párom gyerekével nem veszekszem, csak velük kiabálok. Ennél a pontnál csapdába kerültem. Igazuk volt. Én tényleg nem veszekedem a kislánnyal, de a párommal annál többet. Én kétgyerekes anyaként álltam a probléma előtt, míg a párom egy gyerekes szülőként érvelt. Nem sikerült békésen közös egyességre jutni. Úgy éreztem magam maradtam. Sok-sok álmatlan éjszakám volt. Sokat vívódtam, hogy hogyan oldjuk meg ezt a problémát. Nekem két gyerekem van, neki egy. A gyerekeim igazságos bánásmódot kívántak meg tőlem. Ezt mi nem tudtuk közösen megadni nekik. Egyszer mikor szóltam a fiamnak, hogy ágyazzon be a szobájában visszaszólt: Nem akarok, másnak sem kötelező beágyazni. Dühös lettem és csalódott is egyben. Döntöttem, én elsősorban a gyerekeim anyja vagyok az ő fejlődésükért felelek. Elmondtam nekik, hogy a párom gyereke nem az én gyerekem, nem felelek érte, őket viszont szeretem, és ezért rendre szeretném nevelni és arra, hogy segítsenek itthon, ha szükség van rá. A párom gyerekéért nem én felelek, hiszen van neki apja, anyja. Én a ti anyukátok vagyok és ezeket a dolgokat én így látom helyesnek. Engem nem érdekel, hogy más mit nem tesz meg, majd az apja megoldja ezt a dolgot. Mérges voltam, hogy ilyen gondolatokat kellett, hogy mondjak, de a gyerekeim és az én érdekemben ezt kellett tennem. Viszont ez hosszú távú problémát indított el a gyerekek között. A gyerekek szembe kerültek egymással. A párom gyereke lett a többiek szemében a kis kedvenc, a kis különc. Próbálkoztam én őt is bevonni a feladatokba, de kevés sikerem volt. Gyakran elfelejtette az előzőleg megbeszélt dolgokat, vagy más fontos dolga akadt, vagy megcsinálta, de grimasszal az arcán. A párom merevnek tartott, de három már kamasz gyereket, hogyan neveljünk egy lakásban más-más elvek szerint? A gyerekeim megállapították, hogy mi nem vagyunk egy család, csak közösen élünk egy lakásban, mint az albérlők. A párom a gyerekével és mi hárman. Őszintén szólva gyakran én is így éreztem. Ez rettenetesen fájt nekem. Az elején nem így képzeltem. Soha nem éreztem azt, hogy sokat várnék el a gyerekektől. Mindig is a koruknak megfelelő dolgokat kértem tőlük. A feszültségek oldására egyszer nekiálltam a párom gyerekére váró feladatot megcsinálni, mire meglátta az egyik gyerekem és nekem esett. Anya meg ne merd csinálni helyette!!! Akkor ezen túl nekünk sem kell segíteni? Őrlődtem a párom, a gyereke a saját gyerekeim és az anyaságom érzése között. Mit tegyek? Hogyan oldjam meg ezt a problémát? Mint anya nem éreztem azt, hogy egy kis házimunka a gyerekeknek káros lenne. Sőt!! A gyerekeim miatt nem kivételezhettem vele. Én minél jobban szerettem volna őt bevonni, az apja annál hatékonyabban állt ki mellette. A távolság egyre csak nőt. Ez a családi ünnepeken is érezteti hatását. A gyerekeim szerint nem a közös nyaralás és az együtt töltött ünnepi délután tesz minket családdá, hanem a hétköznapok. Nem a jó dolgokban, hanem a problémás helyzetekben mutatkozik meg igazán az összetartás. Ha nincs összetartás az ünnep is csak egy álszent együttlét. Rettenetesen fájtak ezek a szavak, de sajnos egyet kellett, hogy értsek velük. Egy nem vérszerinti közösség mitől válhat családdá? Egy klasszikus családban is lehetnek feszültségek a gyerekek között, de ott egyértelmű, hogy ők testvérek és ez összeköti őket. Mozaikkapcsolatban mi lehet az összetartó erő???

Mint anya úgy éreztem, jól végzem a dolgom. A saját gyerekeimmel az élet engem igazolt. A mára 22 és 18 éves gyerekeimmel jó a kapcsolatom. Számíthatok rájuk. Az évek alatt kialakult szokások rutinná váltak. Mindenben segítenek, ha szükségem van rá, és ez kölcsönös. Már nem én osztom ki előre a feladatokat, hanem a gyerekeim ajánlják fel a segítségüket. Gyakran tesznek meg dolgokat előre, pedig nem is kérem. Ez az, ami igazán jól esik.

Mint mozaik-anya nem igazán tudom, hogy mit érezzek. Csalódottságot? Fájdalmat? Ha arra gondolok, hogy míg a gyerekek kicsik voltak a párom gyerekét is a sajátomként kezeltem. Mivel még csak 5 éves múlt sok teendőt, ellátást igényelt /óvoda, fürdés, étkezés, közös játék stb./ Sok időt szántam rá, sok időt töltöttem vele. A szülei gyakran bízták rám, és gondolom, azért mert bíztak bennem. Soha nem gondoltam azt, hogy beleszólhatnék, milyen külön órára járjon, melyik barátnőjénél aludhat, kihez és mikor és meddig mehet el itthonról. Milyen eredményes legyen a tanulásban. Hova mehet tovább tanulni? Mikortól és kivel élhet nemi élete stb., hiszen vannak szülei. Én nem vagyok az, és nem is állt szándékomban egyikük helyére sem pályázni. Nem egyszerű mozaik-anyának lenni. Egyik oldalról tegyél meg mindent a gyerekemért, úgy mintha a tiéd volna, mert együtt élünk és te vagy a nő = te vagy az anya, viszont a másik oldalról ne szólj bele semmibe nem te vagy az anyja semmi közöd a gyerekemhez! Az egyik pillanatban gondoskodó anya legyek, a másik pillanatban idegen, kívülálló? De, melyik az éppen aktuális helyzet?


Nagyon sok mozaik-anyában vetődnek fel ezek az érzések, kérdések. A mozaik-anya szempontjai egyértelműek. Két fél családot szeretett volna egyesíteni. Egyforma jogokkal és kötelezettségekkel. A család összeköltözésénél a mozaik-anya sok feladatot és ezzel felelősséget vállalt magára, vagy kapott a társától. A gyermek ellátásával anyai szerepben érezhette magát. Ezért nem értette, hogy az egyszer már kiosztott szerepet miért veszik el tőle. Azt jól látja a mozaik-anya, hogy a gyermek konkrét nevelése nem az ő feladata. Ezt meg is fogalmazza a szövegben. Abban is egyet kell, hogy értsek, hogy kettő, illetve kettőnél több gyermeket nem nevelhetünk úgy, mint az egyedüli gyermeket.

Az apa szempontjai érthetőek. Azt szerette volna, hogy amikor a gyereke nála van, minél kellemesebben töltsék el az időt. A gyerekét kímélni szerette volna a feladatok alól. Nem a nevelés volt az elsődleges cél. Arra vágyott, hogy a gyerek jól érezze magát nála. A szövegből kiderül, hogy a gyermek egy hetet tölt az édesanyjával és egy hetet az édesapjával. A kérdés, hogy az édesapa mit szeretett volna? A gyermeke milyen státuszt töltsön be az új környezetében? Baráti, vagy családi kapcsolatra vágyott a közösség többi tagjával? A szimplán baráti viszonyhoz ez az idő túl hosszú, viszont a családihoz elég rövid. Mire a gyerek megszokja, hogy az apjánál van, már viszik is az anyjához és fordítva. Ha csak a hétvégeket töltötte volna az apjánál, reálisan lehetett volna kérhető és kivitelezhető, hogy a gyermek kimaradhasson a családi kötelezettségek alól. Ez idő alatt a többi gyereknek sem kellett volna feladatokat adni. A példában viszont egy egész hétről szól az együtt élés. Ebben az esetben inkább családtagként van jelen az ingázó gyermek. Ezek alapján irreális elvárás, hogy a gyerek csak játsszon és kiszolgálják egy héten keresztül. A szövegből nem derül ki egyértelműen, de következtetni lehet arra, hogy a kislány az édesanyjánál csak kettesben élnek és az édesanyja nem valószínű, hogy bevonja őt a házimunkába. Ha az édesanyánál is lennének, ilyen irányú feladatok, akkor az édesapánál ez nem okozna problémát, hiszen mindkét helyen hasonló elvárásokkal találkozna.

A gyerekek reakciója sem meglepő. Testvérek esetében konkurenciák alakulhatnak ki. Aki kedvezőtlenebb helyzetben érzi magát, dühös a másikra. Ha a nagyobb gyerek elmehet valahová a barátaival és a kisebb testvére még nem mehet, mondván, majd ha te is ekkora leszel, mint a bátyád te is elmehetsz, a kisebb dühös lehet az idősebb testvérére. Ha az idősebb kap feladatot, de a kicsit felmentik, mondván ő még nagyon kicsi az idősebb testvér érezhet igazságtalanságot a kivételezettel szemben. A közösség egyik tagja nem akar, teljesen beilleszkedni. Következményként megjelenik a kiközösítés. Ha a felnőttek nézete is különbözik, megkezdődik a klikkesedés. Minden gyerek a saját szülője mellé áll. A közösség csoportokra bomlik. Az összeköltözéskor elmaradt a viszonyok megbeszélése. Nem lett megfogalmazva, egyértelművé téve, hogy ki milyen kapcsolatban lesz egymással. A közösség jellege nem lett megnevezése pl. család. Ha családként szerettek volna funkcionálni a gyerekek igénye jogos. Azonos jogok mellett azonos kötelezettségeket jelent. Itt nyílván az életkori sajátosságokat figyelembe kell venni. Példánknál a gyerekek hasonló korúak, tehát az életkori kivételezések itt nem igazán lehettek jelen.

Mozaikcsaládban sok problémát okozhat, ha mindkét félnek van gyermeke és azokat különböző módon szeretnék egy fedél alatt, de „közösen” nevelni. Már az előző mondat is kellően ellentmondásos. Hogyan is nevelhetnénk különböző elvárásokkal, de közösen gyerekeket? Itt is meg kell említenem, hogy sok elvált szülő esik bele abba a helyzetbe, hogy a feldolgozatlan bűntudat, melyet a gyerekével kapcsolatban érez, torz képet festhet bizonyos helyzetekről. Sok elvált szülő hajlamos az engedékenységre, mert attól fél, hogy a gyereke eltávolodna tőle, ha olyan elvárásokat támasztanának felé melyeket a gyerek nem szeretne megvalósítani. Ez egy téves szemlélet a gyerekek nagyon is szeretnek a szülő kedvében járni. Az tény egyik pillanatról a másikra nem várható az összecsiszolódás. Ahhoz idő kell. Mivel itt mindkét félnek van gyermeke, elkerülhetetlen, hogy a szülői szerepek felcserélődnek, átfedődnek. Viszont érdemes még az összeköltözés előtt beszélgetni a lehetséges feladatmegosztásról. Érdemes előre egyeztetni, hogy ki mikor viszi és kinek a gyerekét az óvodába, iskolába. Ki felel a bevásárlásért, ételkészítésért, mosásért, takarításért. Ki segít a gyerekeknek a tanulásban, az esti lefekvésben. Attól, hogy valamelyik, vagy mindkét félnek van gyermeke és ennek a tényét mind a ketten elfogadták még nem lesz magától értetődő a másik gyerekéről való önzetlen gondoskodás. Klasszikus családban elfogadott tény, hogy az apa az eltartó és az anya végzi a háztartást és a gyerekek körüli tevékenységet, de mozaikcsaládban ez nem biztos, hogy működhet. Példánk is ezt igazolja. Klasszikus családként osztották ki a szerepeket, de ez a gyerekek nevelésénél problémába ütközött. A gyerekek nevelése helyett a hétköznapi rutinfeladatok minél egyszerűbb megoldása legyen a cél. A gyerekek bevonása jó ötlet, hiszen ez is segíti a kapcsolatok kialakítását. Meg kellene találniuk a közös hangot, hogy a gyerekek minél kevesebb ellentmondással találkozzanak. Hogyan is élhetnének úgy, hogy az egyik felnőtt ezt mond, míg a másik pont az ellenkezőjét. Kinek van igaza? Kinek az utasításait kell követni? Ha a szülők sem tudnak egyességre jutni, a gyerekek gondolatai is összezavarodnak.

Minél többen élnek együtt, annál több időt vesz igénybe a családi háztartás ellátása. . A családi életben bizonyos feladatokat muszáj elvégezni, ráadásul rendszeresen, némelyeket naponta, másokat hetente. A kisgyermekes időszakban ezek a feladatok a szülőkre hárulnak, de később a gyerekek is csatlakozhatnak a „munkacsoporthoz”, hogy megtanulják és megtapasztalják, mit jelentenek a családi kötelékek. A korlátozás nélkül nevelt gyerek később önszabályozásra képtelen serdülővé, majd felnőtté válhat. Klasszikus családban az egymáshoz tartozás egyértelmű, hiszen vérszerinti kapcsolat van minden tag között. Mozaikcsaládban csak szülő és gyermeke között egyértelmű a kapcsolat, mindenki más idegen. Ebben a felállásban sokkal következetesebb házi szabályokra és azok betartására van szükség. Nagyon fontos, hogy minél több feladatot közösen végezzenek, hiszen ezek a tevékenységek segíthetik elő a családi érzetet és hozhatják közelebb egymáshoz a közösség tagjait. Legyen egyensúly a feladatok, házimunka és a pihenés, együtt játszás között. A szülők járjanak az élen a példamutatással. Ők is próbáljanak minél több feladatot megosztani egymás között. Ha a gyerekek azt látják, hogy a szüleik is segítik egymást, és abban örömüket lelik a gyerekek is szívesebben vesznek részt benne. Egy család működése akkor tekinthető egészségesnek, ha értékrendjük világos a családtagok számára, nincs káosz. A stresszt megfelelő módon kezelik, nincs bűnbakképzés, a családtagok kimutatják érzéseiket, indulataikat. Vannak családi rituálék, támogatják egymást érzelmileg, kiállnak egymásért, bíztatják egymást, képesek lemondani valamiről a másikért, megtanulják tisztelni saját magukat és egymást. Kiadhatják magukat egymásnak, mert bizalom van köztük, a felelősséget megosztják, mindenkinek van feladata. Mindenkinek a véleménye fontos, egyértelmű a kommunikáció a családtagok között. A mozaik-anya nem anyja párja gyerekének, de a mozaik-anyák sokszor az édesanyákat utolérve végzik az anyák szerepét, és feladatát, megkönnyítve ezzel az apák mindennapjait.